Kóborló barátaink

 

Kóbor kutyák kisvárosban Dr. Kiss J. Bo­tond    2003   

 

Napjaink helyhatósági választásain a jelöltek egyik sokat hangoztatott ígérete a városok kóborkutya-társadalmának felszámolása. Érthetõ, hisz átmeneti demokráciánk egyik rendezetlen kérdése a gazdátlanná vált, vagy éppen az utcára született ebek kérdésének megoldása. Mert kiút valóban volna, a minden képzeletet meghaladó borzalmasságú hurkos-élvenyúzós-meszesgödrös sintérkedéstõl az ivartalanításon át, a bukaresti Fehéragyar (Colþi albi) típusú, kirakatba való reklámmenhelyig. Csak persze, a megoldásra fordítható anyagi befektetés, valamint ennek függvényében az eljárások humánussága az, ami olyan fogas kérdéssé teszi az egészet. 
  A továbbiakban nem a kóbor ebek egyre idõszerûbbé váló problémájának elrendezésére kínálunk politikusmódra csodareceptet, inkább a gazda nélküli ebtársadalom viselkedésmódjában szeretnénk elkalandozni kissé, hisz minden logikus megoldásnak valamilyen meglévõ ismeret kell hogy képezze az alapját.
 Akármennyire kóbor állatok ezek a kutyák, mégis szükségük van menedékre is, ahol kedvezõtlen idõjárás idején meghúzódhassanak s a szukák leelljenek. Ez rendszerint elhagyott alagsorokban, gondozatlan fûtõrendszerekben, tömbházak oldalfalai közötti résekben, lépcsõaljakban található és jelentõs mértékben függ az emberi szomszédok jóindulatától. Egyes esetekben már valóságos kotorékokról is beszélhetünk, amikor beépítetlen telkeken, elhagyott autóroncsok alá, vagy gondozatlan parkokban váj magának lakó- és fiallóüreget valamelyik ellésre álló szuka.

 

  Az illetõ mikropopulációk falkát képeznek, amely önszervezõdik, és idõvel rangsorolódik. A rangsor talán gyorsabban alakuló, mint egy vadon élõ kutyafaj esetében, mert a természetes szelekciót változatosságban jóval felülmúlja a mesterséges halandóság, ami pl. sintér-razzia, egy sietõs autóvezetõ formájában jelentkezik, vagy akár önjelölt igazságtevõ képében is, aki esetleg megzavart álmáért, kiszakított nadrágszára miatt, vagy „csak úgy” avatkozik közbe egy marok, patkányméreggel kezelt töpörtyûvel. A falkavezér nemcsak élelemszerzéskor – a táplálkozóhelyeken, pl. szemétlerakatoknál – dominálja társait, hanem párosodáskor is: így valamely energikus kan falkájában hamar megmutatkoznak a hozzá küllemben hasonló, tulajdonságait öröklõ, szokásait, viselkedését eltanuló fiatal egyedek. E módon válik valamely falka már-már aggasztóan agresszívvé, vagy rendkívül kezessé. Természetesen, az emberi behatás itt is igen jelentõs, hisz pl. egyes iskolák környékén hagyománya van a kutyaetetésnek, vagy bizonyos intézmények környékén „hivatalból” üldöznek minden négy lábon járó élõlényt.
  

A falkában lehet egy, vagy több kan is, de nem minden esetben. Amikor a falkában valamely kan dominál, a falkaszervezõdés patriarchális jellegû, de rendszerint matriarchális, anyajogú, hiszen amint már a római családjog megfogalmazza: „pater semper incertus est” – az apa mindig bizonytalan az ebeknél is; ezen kívül a felnövekvõ kölyökkutyák sokáig elismerik anyjuk vezetését. 
  

E csoportok magja általában egy idõsebb szuka, amelyik rendszeresen leellik és növeli a mikropopulációt. Domináns volta különösen akkor nyilvánul meg, amikor valamelyik nõstény utóda ivarzik s a falkához tartozó, vagy arra járó kanok érdeklõdnek utána. Ilyenkor hamar rendre utasítja a feltûnni próbálót, néha csak morgással, kiélezettebb esetben lerohanással, belemarással. A konfliktus ilyenkor a fiatalabb, rangsorban lennebb álló meghunyászkodásával végzõdik, ami lelapulásban, hastájjal fölfele fordulásban mutatkozik meg. Az idõ itt is változást hozhat, ilyenkor az erõre kapott fiatal fölveszi a harcot a kutyamatrónával s magához ragadja a vezetést.
  Megtörténik, hogy erõsebb s egy alárendelt kan összefognak és vándorló trubadúrok módjára látogatják végig a szomszédos falkák territóriumait, tüzelõ szukák után kajtatva – de mozgáskörük ezeknek is korlátozott, nem távolodnak el túl messzire eredeti területüktõl. Hogy magára maradt kölyökkutyát befogadjon a falka, annak van bizonyos valószínûsége. De az ivarérett kanok territórium-hódítása, a vadonélõ fajok mintájára, sokkal ritkábban történik, mintsem a felületes szemlélõ vélné. Egyrészt, a már kialakult mikropopulációk heves „kenyéririgységgel” védelmezik territóriumukat, másrészt a populáció növekedésének behatároló tényezõi, pl. a városatyáink megválasztása elõtti korteshadjáratok alkalmával történõ kóborkutya-irtó hadjáratok, jelentõs állománycsökkentéseket, szabad territóriumokat eredményeznek. Tény, hogy a populáció ingadozása itt is – mint minden élõlény esetében – az egyén illetve a csoport életterét a fentebb említett három meghatározó tényezõnek, valamint az emberi beavatkozásnak a függvénye. Nyilvánvaló, hogy amíg a táplálékkínálat fennáll, tehát amíg nem rendezzük a szemétkezelést, a kóborkutya-kérdés mindvégig nyitott marad.
  

A fentiekben egy közepes nagyságú, kertes-, családi- és tömbházas város gazdátlan kutyapopulációinak csoportos viselkedési megnyilvánulásaiból próbáltunk egyet-mást ismertetni. De a megfigyelések bizonyára nem teljességgel érvényesek más körülmények között is, pl. nagyvárosok betonkanyonjaiban, nagy parkok mû-dzsungeleiben. Továbbá külön viselkedésmód kristályosodik ki a szabad természetben élõ, vadászatból táplálkozó populációk, vagy az országutakat szakaszonként birtokba vevõ, mondhatni patrolírozó egyedek esetében; ez utóbbi jelenség fõleg távolsági gépjármûvek vezetõi körében jól ismert. 
A kóbor ebek szervezõdési módja, csoportos viselkedése, populációváltozásaik stb., mind olyan téma, amelyek nemcsak a saját kutyáit sétáltató etológus figyelmét kellene hogy fölkeltse. A kérdésre jobban ráfigyelve, bizonyára kerülne megoldás a sokszázezernyi kóbor kutya sorsának emberséges megoldására, s a külön ennek a témának szentelt kutatás talán segíthetne egy európai igényû, civilizáltabb, egészségesebb városarculat kialakulásában.